Az orrplasztika alapjait az indiaiak tehették le, az elveszett orrok pótlásával. Már időszámításunk előtt próbálkoztak ezzel a technikával. Innen indul a plasztikai sebészet története.

 

Természetesen napjainkban mindennaposak már a fájdalommentes orrplasztikai műtétek, azonban a korai orrplasztikai sebészek elviselhetetlen nagy fájdalmakat okoztak pácienseiknek. Ennek ellenére mégis szükség volt ezen eljárásokra, hiszen levágott, vagy balesetekben elvesztett orrok pótlása nem volt megoldható másképpen, még ha ez a beteg éltébe is került időnként. Nem beszélve arról, hogy a feltűnően nagy és bibircsókos orr mindig is gúnyolódásra adott okot. Természetesen adódtak mindig olyan emberek, akik kifejezetten büszkék voltak rút, nagy orrukra. Mindenképpen kijelenthetjük, hogy az orrot az egyéniség egyik jegyének tekinthetjük. A héberek a harag jegyének tartották.

 

A franciának, ha dühös, ma is „orrába megy a mustár!” Egyes XIX. századi elmegyógyászok az orrnyereg elferdülésében az elfajzottság jelét látták. Érthető tehát, hogy azok az emberek, akiket a sors nem a legmegfelelőbb formájú orral áldott meg, igyekeztek megváltoztatni orruk előnytelen formáját. Az első orrplasztikai kísérletek célja azonban az volt, hogy pótolják az elveszett orrokat. A történelem során gyakoriak voltak olyan események, amikor az emberek öncsonkításra kényszerültek. Például egyik ilyen esetnek mondhatóaz, amit Zópürusz nevű perzsa tett. Amikor ugyanis Zópürosz királya, Nagy Dareiosz Babilont ostromolta, Zópürosz levágta tulajdon fülét és orrát, majd úgy adta elő a történetet az ostromlottaknál, mintha a perzsa király áldozata lett volna. Ennek volt köszönhető, hogy megnyílt a város kapuja Darieosz csapatai előtt.

 

Még gyakrabban csonkították meg magukat a nők, félve egy-egy támadás során, hogy a katonák megerőszakolják őket. Ezzel a csonkításos módszerrel próbáltak undort kelteni maguk iránt, megakadályozva, hogy szexuális bántalmaknak vessék alá őket.

 

Hasonló példa erre az, amikor Marseille-t megtámadták a szaracénok, így tett Eusébie, a Saint-Cyr kolostor apátnője is; példáját negyven apáca követte. A megcsonkítással való büntetésnek többféle oka is volt. A Biblia azzal fenyegette Izrael népét, hogy az asszírok levágják majd azoknak az orrát, akik hűtlennek mutatkoznak az istenhez. Egyiptomban kezdetben halállal büntették a házasságtörést, abban az időben azonban, amikor Hérodotosz meglátogatta a Nílus völgyét, az ilyen bűnért a férfira büntetésből száz vesszőcsapást mértek, a nőnek pedig levágták az orrát.

 

Franciaországban megcsonkították az istenkáromlókat. Angliában I. Erzsébet királynő egyik törvénye előírta, hogy aki sértő módon emlegeti őt vagy kormányát, annak vágják le fülét és orrát. Igaz, hogy a csonkítást ritkán alkalmazták az írek, akiket gyakran el lehetett marasztalni felségsértés miatt. Az írek ezen nagyon felbőszültek; sokszor lehetett látni városaikban, öreg, levágott orrú, fületlen, farkatlan szamarakat, nyakukban ezzel a gúnyos felirattal: „A királynő igazsága.”

 

Nem csak a levágott orr keltett undort, hanem az orr helyén tátongó nyílás, mely majdnem minden esetben elgennyesedett. A pórul járt emberek természetesen mindent megpróbáltak, hogy visszaszerezzék eredeti ábrázatukat. Nem tudjuk megállapítani, mikor történt az első orrplasztika. Feltételezik, hogy kb. i. e. 600-ban, Indiában. A csonkításokat fazekasok hozták rendbe művészi ügyességgel. A hagyomány feljegyzi, hogy eleinte magát az ítéletvégrehajtó által levágott orrot használták fel újra, majd ezt a törvény tiltani kezdte. Ekkor folyamodtak homlokbőr, illetve a far bőrének átültetéséhez.

 

Az egykori technika bemutatását egy tábornok 1820 táján tett vallomása teszi lehetővé. Ő  Indiában szolgált, ahol egy főtiszt meggyűlölte a tüzér altisztet. Az altiszt valamely csekély mulasztása miatt a dühödt feljebbvaló levágatta annak orrát. Mivel tartott a hadjárat, így nem volt lehetőség a csonkítás kezelésére. Csak néhány hét múlva sikerült keríteni egy indiai csodadoktort, aki először körülnyírta az orr megmaradt bőrét, azután kiválasztott a faron egy pontot, és azt addig paskolta és verte papuccsal, amíg föl nem dagadt. Ezután levágott egy darabot a bőrből és az alatta lévő szövetből. A húsdarab épp olyan nagyságú és formájú volt, hogy megfelelően pótolta a hiányzó részt. Ezt ráillesztették a csonkra, és jó erősen rögzítették. Az átültetés nagy sikerrel járt. Az altiszt az operáció után még sokáig szolgált, és a csonkításnak nem maradt egyéb nyoma, mint az átültetés körüli sebhely.

 

Celsus római orvos ie. 30-ban írta le az akkor használt plasztikai sebészeti technikát. Abban az időben az orrot és az ajkat úgy állították helyre, hogy oldalról levágtak egy-egy szögletes darabot, a bőrtől leválasztották egy félhold alakú bemetszéssel és összevarrták a felezővonalon.

 

Egészen más véleménnyel volt erről a technikáról Guy de Chauliac kirurgus (1300-1368), aki szerint, ha az orr leesett, többé nem lehet visszavarrni, mert a test részeit lehetetlen újraegyesíteni.

 

Itáliában a XVI. Században volt jellemző az orrplasztika, ahol a kar bőrét ültették  át legszívesebben. Ezt az újítást Gaspar Tagliacozzi (1546-1599) vezette be. Ez az operáció hat-nyolc hétig tartott. A technika szerint először a sebész megkorbácsolt és megmasszírozott a karon egy bőrsávot. Azután kivágott egy háromszöget a bőrből, de úgy, hogy az egyik él egyelőre nem vált el a helyéről, majd összevarrta a kar sebét. Körülbelül tizenöt nap múlva, amikor már meggyőződhetett arról, hogy a lefegő darab nem halt el, nekikészült az orrplasztikának. Ekkor következett a beavatkozás legkeservesebb része: Tagliacozzi az arcához szorította a karját a betegnek és a bőrdarabot hozzávarrta az eleven orrcsonkhoz. Húsz napon át kellett elviselnie ezt a helyzetet a betegnek, már aki túlélte. Ezután a sebész elvágta a kartól a bőrdarab végét és kezdődhetett az operáció esztétikai része: a megformálás, az orrlyukak vágása.

 

Európában ritkán alkalmazták ezt a módszert, nagyon sok orvos támadta az embertelen eljárást. Sokan úgy nyilatkoztak, hogy inkább a hiányzó orrot készíttessék el valamilyen anyagból és rögzítsék a fejükhöz.

 

A következő kétszáz  év alatt szinte teljesen elfeledkeztek az orrplasztikáról. Dionis Kézikönyvéből lehet erre következtetni, aki meglehetősen jól foglalja össze a klasszikus sebészeti tanításokat, nem ismeri ezt az eljárást. Egy kortársa, Garangeot ezzel szemben állítólag tanúja volt, amint 1724-ben egy Gallin nevű sebész felvette a sárból egy katona orrát, megmosta, visszaillesztette és összevarrta a sebet.

 

Biztosnak vehető, hogy az orrplasztika újjászületése a zoológusoknak volt köszönhető, akik állatokon kísérleteztek szervek átültetésével. Egy Hunter nevű tudósnak például a XIX. század elején sikerült egy tyúk taréjába az egyik lábujját, a hasába egy kakas heréjét beültetnie. Az ő kísérleteivel egyidőben Carpue 1814-ben sikeres plasztikai műtétet hajtott végre egy emberen, akinek a vérbaj szétroncsolta az orrát. Carpue az ősi indiai eljárást alkalmazva hatalmas sikert aratott. Sebésztársai igyekeztek a részletek finomításával hozzájárulni e technika továbbfejlesztéséhez.

 

Az orrplasztikát végre elismerték. Edmond About francia író (1828-1885) számolt be gunyorosan egy jegyző balsorsáról, akinek párbajban levágták az orrát. Az orrot vissza akarták tenni, azonban egy macska gyorsabb volt és megette! Szerencsés fordulatnak számított, hogy egy vízhordó aztán kétezer frankért hagyta magát meggyőzni, és átengedte az orrát a törvény kárvallott emberének.

 

Körülbelül nyolcvan évvel ezelőtt egy amerikai tudós kapcsolatot vélt felfedezni kutatásai során az orr mérete és a kérdéses orr tulajdonosok értelmi képességei között. Arra a megállapításra jutott, hogy a szellemileg jelentős személyiségeknek van nagy orruk, míg a jelentéktelenebb figuráknak kisebb.

 

Théophile Gautier, a költő már több mint száz éve nevetségessé tette ezt az elméletet. Szerinte kicsiny orral is lehet valaki nagy szellem, híres, okos ember, mindez nem az orr nagyságával köthető össze.